“Amikor a kezembe adták a leletet, mondtak néhány fontos információt, a további lépésekről, kezelésekről, tudnivalókról, de akkor szinte le volt bénulva az agyam.
Kijutva a kórházból, végigvettem magamban a családtagjaimat, barátaimat. Úgy döntöttem, hogy senki előtt sem fogom eltitkolni az emlőrákot. Vagy mégis?
El kell mondanom valakinek, nem bírok el ezzel egyedül. De kinek mondjam el?”
Valóban kinek lehet elmondani a bajt?
Ki az, aki valóban segíteni tud és támogatni képes és ki az, akit csak megterhel a kapott információ és a legjobb indulattal sem tud mit kezdeni vele. Így előfordul, hogy pont a betegnek - aki maga is éppen erősítésre szorulna -, kell támogatnia a hozzátartozóját. . “Nem mondtam el anyámnak, féltem őt, hogy nem bírná ki a szíve”
Elmondható-e a társnak, a férjnek, hogy emlőrákot diagnosztizáltak?
“ Amikor elmondtam neki, megkönnyebbültem. Jól esett, hogy hozzám bújt, nagyon közel voltunk egymáshoz. Éreztem a szeretetét, nem akart úgy csinálni, mintha csak egy apróság lenne, ami majd elmúlik. Nem mondott felszínes butaságokat, nem akart azonnal megvigasztalni sem és ez nekem mindennél jobb volt.”
Vannak, akik nem akarják elárulni társuknak, félve, hogy a szeretett férfi már nem úgy tekint majd a mellükre, mint egy kívánatos testrészre.
Természetesen egyéni döntések születnek, egyedi helyzetekben. Nincsenek általános szabályok, nem tudható előre, hogy az adott pillanatban ki hogyan reagál.
A nőiség megingására, ha csak időszakosan is, ugyanolyan gyász-folyamat a reakció, mint az egyéb veszteségekre. A magyar nyelv is kiválóan érzékelteti a gyászt: elvesztettem a mellem, meg kellett válnom nőiségem fontos részétől, megcsonkítottak, stb. A feldolgozását lehet segíteni az erről való kommunikációval.