“Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyes szám harmadik személyben gondolkodom a mellemről. Mintha az a két domborulat, az nem is én lennék. Pedig a betegségem előtt egyek voltunk. Mióta tudom, hogy pusztító sejtszaporulat van benne, elidegenedtünk egymástól. Nem bírok azonosulni a saját melleimmel. Azt akartam, minél gyorsabban távolítsák el belőlem, úgy éreztem minden perc késlekedés a műtétig az életesélyeimet rontja. Sokszor hánytam is ebben az időszakban. Ez persze lehet, hogy csak a feszültségtől, stressztől volt, mert akkor még nem kaptam semmilyen kezelést.”
Sokan nem tudnak azonosulni saját testrészükkel, a mellükkel, amire addig esetleg még büszkék is voltak. Hirtelen idegennek ismerik fel és legszívesebben kilöknék magukból, miközben nagyon féltik is. Vajon jobb nem azonosulni egy hibás működéssel, vagy célszerűbb elfogadni és szeretni magunkat, akár a daganattal együtt is?
Olyan lehet ez, mint egy természetes immunválasz, amikor az immunsejtek, miután felismerik az idegent, a károst, az oda nem illőt, valamilyen módon kilökik, megölik, eliminálják. Mindezen folyamatot mentálisan végigcsinálni, ijesztő és szorongató lehet. Ebben is lehet segíteni kommunikációval.